Ügyintézni mentünk Kisfáira, előző nap Kecskeméten szálltunk meg.


A város szebbik arcát mutatta, még a beígért jókora eső is elmaradt. A tanya viszont szemlátomást átadta magát a pusztulásnak és a természeti újjászületésnek. A kifosztott épület rogyadozik – nem csak lakója az, maga is oszló tetem. Lyukad, hasad, horpad, leválik. A pókhálós homály ferde bűzben ázik. Feladta már: elgyötörten várja a végzetes reccsenést. Ám odakint az ujjnyi fácskák ölnyire erősödtek, és ágvégeik bizarr tekergése sosem vágott körmöket idéz.



Az apró dombot vadcsapások szelik. A futóhomok a telekhatárnál megpihen. Csend van. A béke kitart.

A kis színes után következzék a fekete(-fehér) leves.